A tengeri háború jelentőségének pontos érzékeléséhez szükséges tisztán látni 1) a tengerészeti stratégia és taktika, 2) az ellenfelek haditervei és 3) a harci cselekmények lefolyása és 4) következményei kérdésében.

1) A tengerészeti stratégia és taktika: 

1.1. Fogalmak:

A tengerészeti stratégia a szárazföldi hadműveletek katonai stratégiáinak haditengerészeti megfelelője, vagyis a tengeri háború tervezését és lebonyolítását jelenti. A tengeri/tengerészeti stratégia tehát a tengeren a győzelem eléréséhez szükséges átfogó elképzeléseket, célokat és tevékenységeket jelenti, beleértve az egyes hadműveletek ezekre tekintettel történő tervezését és lebonyolítását, a haditengerészeti erők mozgatását és elhelyezését, melynek során a parancsnoknak arra kell törekedni, hogy biztosítsa magának a harchoz megfelelő helyszín megválasztásának előnyét, és az ellenség megtévesztését.

A tengerészeti taktika ehhez képest az egyes hajók és/vagy kisebb nagyobb hajórajok, flották csatákban való manőverezésével és annak tervezésével foglalkozik.

1.2. Alapelvek:

A flotta legfőbb célja a háborúban (1) a támadások távoltartása az ország saját tengerpartjától (2) a kereskedelem szabadságának biztosítására, és (3) az ellenséges flotta megsemmisítése, vagy kikötőibe zárása (blokádja). Az első és a második cél elérését a harmadik sikeres elérésével – vagyis az ellenséges flotta megsemmisítésével vagy megbénításával – lehet biztosítani. Arra a flottára, amely képes a saját vízi közlekedés és kapcsolattartás szabadságának a támadások elleni biztosítására azt mondják, hogy uralja a tengert (’to have command of the sea’). Ez a tengerek feletti uralom (’sea control’) doktrínája.

A tengerészeti stratégia alapvetően különbözik a katonai stratégiától. A tengeren nincs elfoglalható terület. A tengeri kereskedelemtől/halászattól és – újabban – a partmenti olajmezők kitermelésétől eltekintve, nincsenek olyan gazdasági eszközök, erőforrások, amelyek használatától az ellenséget és az ellenséges flottát meg lehetne fosztani. Miközben a hadsereg végső esetben abból a földből is képes megélni, amelyen éppen tartózkodik (a ’felperzselt föld’ esetét kivéve), a flotta kizárólag azokra a készletekre támaszkodhat, amelyeket magával visz, vagy megszerez.

1.3. A stratégia fejlődése, a főbb stratégiai elgondolások:

• 1690 – Arthur Herbert Earl of Torrington és a ‚Létező flotta’ (Fleet in being): túlerejű flotta jelenlétében az erősítés megérkezéséig a flotta maradjon a kikötőiben és kerüljön minden összecsapást, kivéve, ha arra a számára jelentősen kedvező feltételek mellett nyílna lehetőség. Amíg a flotta biztonságos kikötőkben van, az ellenség arra kényszerül, hogy folyamatosan katonai erőt telepítsen a környező vizekre, hogy – szükség esetén – védekezni tudjon ellene. A létező állapotban megőrzött flotta tehát akadályozza az ellenfelet a tengerek feletti uralom megszerzésében. Ez ‚a tengerek feletti uralom megtagadásának’ doktrínája (saját tengeri uralom megszerzése nélkül igyekeznek korlátozni az ellenség tengerek feletti uralom megszerzésére való képességét).

• 1690 – A ‚cirkálóharc’ (Guerre de course): Az angolok francia kalózok elleni és az angol-holland háborúban elért sikerei arra ösztönözték a franciákat, hogy királyi hadihajóikat a csatavívó flottában (’battlefleet’, vagy az eredeti francia terminológiával ’guerre d'esquadron’) való alkalmazás helyett fokozatosan a kereskedelem elleni háború (’guerre de course’) támogatására állítsák át. A kereskedelmi portyázó kötelékek elsődleges célpontját a szövetséges konvojok jelentették. A nagy hadihajókat alkalmazó csatavívó flotta stratégiájával összehasonlítva a csak kisebb (gyorsabb) hadihajókat igénylő és alkalmazó geurre de course hátránya az, hogy védtelenül hagyja az ország saját tengeri kereskedelmét. Az egyes portyázó kötelékek pedig ki vannak szolgáltatva annak, hogy egyenként, részletekben győzzék le őket, ha az ellenség nagyobb erejű köteléket küld ellenük, amint az megtörtént Von Spee tengernaggyal, a Falkland-szigeteki ütközetben 1914-ben.

• 1758 – Sir Edward Hawke és a ‚szoros blokád’ (close blockade): A nagy hajók kikötőn kívüli állomásoztatását a szeptember és május-június közötti időszakban a XVII. század végéig lehetetlennek, vagy legalábbis nagyon nehezen elképzelhetőnek tartották. Ezért az ellenség kikötőinek blokád alá vételével történő folyamatos megfigyelése minden haditengerészet cselekvési lehetőségét meghaladta. Ezért – és, mivel így bármely ellenséges flotta még azelőtt kijuthatott a tengerre mielőtt megállíthatták volna – a flották felvonulása elsősorban annak a szükségszerűségnek volt alárendelve, hogy a kereskedelmi konvojokat biztosítsák. Egészen a XVIII. század közepéig ez volt a helyzet, amikor 1758-59-ben Sir Edward Hawke tengernagynak először sikerült kiviteleznie a folyamatos blokádot, amelyet 1793 és 1815 között tökéletesített Saint Vincent Earl-je és több más brit admirális.

A haditengerészeti stratégia elméletét csak a XIX. század legvégén kodifikálták először, noha brit államférfiak és admirálisok már előzőleg évszázadokon át gyakorolták azt. Miután a francia teoretikusok – például Hoste a XVIII. század elején, és Morogues 50 évvel később – bármely brit szerzőt megelőzően komoly elméleti kutatásokat végeztek a tengeri hadviselésről, arra lehetett volna számítani, hogy a hasonló témák rendszeres vizsgálatát is a La-Manche csatorna túloldalán, esetleg az 1865-ben véget ért véres viszály nyomán az Atlanti-óceán túlpartján kezdik meg. A briteknek a szavak helyett az akciók, az elmélet helyett a gyakorlat iránti közismert vonzalmára figyelemmel meglepő módon az első értekezések mégsem Franciaországban, de még csak nem is Amerikában, hanem éppen Nagy-Britanniában születtek. A tengerészeti stratégia első széles körben is ismert – a szakmai közönségen túl a nyilvánosságnak is dolgozó – publicistái a Colomb testvérek voltak, akik mindketten a tengeren szolgáltak.

• 1867 – John H Colombe és a ‚kapcsolattartás’ (Communication): John H. Colomb kapitány (1838-1909) egy sor cikkben és előadásban állította, hogy a haditengerészet a birodalom védelmének a legfontosabb eleme. "Kereskedelmünk védelme és Haderőnk telepítése” című röpiratában (1867) azzal érvelt, hogy a tengerészeti stratégia alapját a kapcsolattartás (’communication’) képezi, a brit tengeri kapcsolattartást pedig csak egy a La Manche-on telepített jelentős tengeri haderő (’Channel Fleet’) képes megvédeni, amely egyúttal az invázió, a támaszpontok elleni támadás logikus útvonalait is ellenőrizheti.

• 1891 - Philip Colomb és a ‚tengerek feletti kizárólagos uralom’ doktrínája: Phillip Colomb (1831-1899) tengernagy Naval Warfare (Tengeri hadviselés) c. munkájában (1891) arra törekedett, hogy a történelemből levonható következtetések alapján a modern tengeri hadviselésben alkalmazható általános szabályokat hozzon létre. Szerinte „minden tengerészeti stratégia számára az egyetlen ésszerű törekvés a tengerek feletti kizárólagos uralom doktrínája”, ennél kevesebb nem lehet kielégítő. A megkérdőjelezhető (nem kizárólagos) tengeri uralom ugyanis a tengeri kapcsolattartás vagy a külföldön történő hatalomgyakorlás biztosítása szempontjából szükségképpen csak elégtelen lehet. „Az ellenség partjai jelentik birodalmunk határait” – írta.

Ekkor jelent meg Franciaországban a Hyacinte Laurent Théophile Aube admirális és a körülötte csoportosuló útkereső fiatal tengerésztisztek által az éppen akkor bevezetett új fegyverekre – a víz alatti aknákra és torpedókra – alapozott „Ifjú iskola” (Jeune École). Stratégiai elgondolásai középpontjába a nehéz és drága csatahajókkal végrehajtott hadműveletek helyett a torpedókkal felszerelt könnyű és gyors egységek (elsősorban cirkálók és rombolók) sokaságával végrehajtott akciókat, az ellenséges blokád áttörését és kiszökve, a háttérben történő portyázást, az ellenséges tengeri kapcsolattartás megbénítását állította. Ez a stratégia főleg az alacsony költségvetésű, kisebb flották számára bizonyult vonzónak, a torpedókkal felszerelt kisméretű hadihajók azonban a várnál sokkal sebezhetőbbnek bizonyultak, és eredményességük is elmaradt a várakozásoktól. Így a Jeune École hatása alig egy évtized múltán megszűnt (abból csak a blokádtörés és a portyázás – egyébként korábban is ismert – stratégiája maradt fenn): a torpedókat csupán a hadműveletek hatékony kiegészítőinek tekintették, de stratégiát többé nem alapoztak rájuk.

• Új gondolatok a tengerészeti stratégiában: 1890-ben Alfred Thayer Mahan, amerikai tengerésztiszt megjelentette a ‚The Influence of Sea Power Upon History, 1660-1783’ (‚A tengeri hatalom hatása a világtörténelemre’) c. tanulmányát, melyben kimutatta, hogy csak azok az országok voltak képesek érdemben befolyásolni a világtörténelem alakulását, amelyek egyben erős tengerészettel is rendelkeztek és ennek köszönhetően a világ bármely pontján érvényesíthették az érdekeiket. Mahan fő tételei: A) az ellenséges vizek feletti uralom megszerzésének egyetlen módja az ellenséges flotta megsemmisítése, B) a tengeren a támadó fél van előnyben, C) a passzív, halogató taktika a vereség biztos receptje. Munkájának következménye: A navalizmus (tengerészetre, illetve annak folyamatos fejlesztésére alapozott politikai-gazdasági irányzat, Krámli Mihály szerint: "a patriotizmus, a nemzeti büszkeség, a gazdasági érdek és önérdek, a tengeri hatalomhoz való vonzódás, valamint katonai megfontolások keveréke”.

Az 1865-1905 közötti negyven év a haditengerészeti eszközök, hadihajók, hajóágyúk- és páncélok töretlen fejlődésének időszaka, ám az új eszközök gyakorlati próbájára először csak az 1895-ös kínai-japán, illetve az 1905-ös orosz-japán háborúban nyílt lehetőség. E háborúk tengeri ütközetei világossá tették, hogy a hajóágyúk fejlődésével az ütközeteket egyre nagyobb távolságból vívják (vagyis a hajók fedélzetén elhelyezett többféle űrméretű löveg közül a kisebb kaliberűek nem jutnak szerephez, a hajókon csak „holt súlyt” jelentenek).

Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a hajók haladási irányától függetlenül a cél folyamatos tűz alatt tartását lehetővé tevő – a hajók középvonalán egymás mögött, egy sorban elhelyezett – forgatható ágyútornyokat akkor lehet a leghatékonyabban kihasználni (az ellenfélre a legnagyobb tűzerőt koncentrálni), ha a nyomdokvonalban felvonuló hadihajók egy képzeletbeli T-betű vízszintes szárát követik, miközben az ellenség a függőleges szár mentén halad. Az utóbbiak ágyútornyai közül ugyanis ilyenkor csak az előre nézőket lehetett használni, azokat is csak korlátozottan, mert az egymást követve, sorban felvonuló hadihajók közül az elöl haladó akadályozza a mögötte haladó szabad kilövését. Ez a manőver volt az úgynevezett „T-keresztezés” („crossing the T”).

Ettől kezdve a tengeri csatákban az ideális pozíció, vagyis a T vízszintes szárának elfoglalása jelentette a fő célt, ami elsősorban a saját ágyúit hatékonyabban használó (pontosabban irányzó és nagyobb átütőerejű gránátokat messzebbre kilövő), gyorsabb, egyben az ellenfél tüzének tartósabban ellenálló (jobb páncélvédettséggel rendelkező) hadihajóknak sikerülhetett. A tüzérség-páncélzat-sebesség összefüggésében az első kettő a harmadik ellen hat: egy nehéz ágyúkkal és páncéllal terhelt hajó nem lehet gyors, a sebesség fokozásához vagy az ágyúkból, vagy a páncélzatból kell kevesebbet elhelyezni. Ezért a haditengerészeti tervező mérnökök ismét keresni kezdték a három tényező ideális kombinációját, s az annak megfelelő hadihajót.

• 1905 – Sir John Fisher és az ‚első csapás’ (Striking the first blow): „Üss először, üss keményen és megállás nélkül!” Saját idézett elve (és a tengerek feletti korlátlan uralmat biztosító döntő tengeri ütközet Mahan-i elve) megvalósítására – az orosz-japán háború tanulságai alapján (amelyben a kis és közepes kaliberű hajótüzérség szinte egyáltalán nem játszott szerepet) – Fisher forradalmian új, csupa nagy ágyúval felszerelt csatahajót („all big gun battleship”) tervezett, amely nemcsak erősebb, de egyúttal nagyobb és (a hatékonyabb gőzturbinás meghajtás révén) gyorsabb is volt minden addig épült csatahajónál. Ez volt az HMS DREADNOUGHT [ejtsd: ˈdɹɛdnɔːt], amely rövidesen nehéz helyzetbe hozta Nagy-Britanniát, hiszen pillanatnyilag a briteknek is csak egy ilyen hajója volt. A gyorsan kapcsoló németek dreadnought-építési programja hamarosan brit-német fegyverkezési versenyt indított el, amelyben további újításként brit kezdeményezésre megjelentek a „dreadnought-cirkálók” vagy csatacirkálók. (Ez a „gyors csatahajó” önellentmondást hordozó koncepciójának megvalósítására tett újabb kísérletet jelentette, amennyiben a páncélzat radikális csökkentése révén elért súlymegtakarítással nagyobb sebesség elérésére képessé tett, csatahajó-lövegekkel felszerelt hadihajóktól azt várták, hogy erősebb lövegeikkel elpusztítsák a náluk gyengébb hajókat, nagyobb sebességük révén pedig eliszkoljanak a rájuk vadászó erősebb hajók elől.)

• 1911 – Sir Julian Corbett és a „relatív tengerek feletti uralom”: Sir Julian Corbett (1854–1922) brit tengerészet-történész, a Királyi Haditengerészeti Kollégium oktatója volt. Mahan-nal ellentétesen sokkal kisebb jelentőséget tulajdonított a flották csatájának. Corbett a haditengerészeti és a szárazföldi hadviselés egymásrautaltságát hangsúlyozta és a csaták helyett általában a tengeri kapcsolattartás fontosságára koncentrált. Álláspontja szerint a tengeri csata nem öncélú, hiszen a flotta elsődleges célja a saját kapcsolattartás biztosítása és az ellenséges flotta kapcsolattartásának megzavarása, ezért nem feltétlenül kell keresni az ellenséges flotta megsemmisítésének a lehetőségét. Ezért Corbett szerint a tenger feletti uralom nem szükségszerűen abszolút, sokkal inkább relatív, amely különböző kategóriákba sorolható: (1) általános vagy (2) helyi, (3) állandó vagy (4) ideiglenes. Corbett két alapvető módszert határozott meg a kapcsolattartás útvonalai feletti ellenőrzés megszerzésére: (1) az ellenséges hadi- és kereskedelmi hajók tényleges fizikai elpusztítása vagy elfogása, és (2) a tengeri blokád. Leghíresebb munkája, a Some Principles of Maritime Strategy (A tengerészeti stratégia néhány elve) továbbra is klasszikus.

Az 1690-1911 között eltelt csaknem 220 év stratégiai fejlődésének minden eredménye az első világháborúra készülő brit és német flotta irányítóinak rendelkezésére állt. Ebből kellett kiválasztaniuk az általuk kitűzött célok eléréséhez képest a legmegfelelőbbnek látszó stratégiát. S valóban csak a látszat alapján tájékozódhattak: hiszen Európa tengeri nagyhatalmai utoljára száz évvel korábban, a napóleoni háborúk idején mérték össze az erejüket, amikor fából készült vitorlás hajókkal és elöltöltős ágyúkkal rontottak egymásra az 1805-ös trafalgari ütközetben. Az azóta végbement gyors ütemű haditechnikai fejlődés eredményeinek alkalmazására nézve alig állt rendelkezésre gyakorlati tapasztalat (leginkább csak a világ távoli részein lezajlott, egyenlőtlen erőviszonyokkal rendelkező felek közötti küzdelmek eredményei szolgáltattak közelítő tapasztalatokat a számukra egy-egy modern harceszköz alkalmazásáról).

2) Az ellenfelek haditervei:

A nagyjából a százéves háború vége (1453) óta folyamatosan gyengülő központi hatalom mellett, feudális széttagoltságban élő német fejedelemségekből a Német-római Birodalom Napóleon általi 1806-os formális felszámolását követően porosz vezetéssel, 1871-ben újraegyesített német állam a haditengerészetet eleinte jellemzően „mozgó partvédelemnek”², semmint a tengerentúli expanziót támogató hatékony fegyvernemnek tekintette. Később nyilvánvalóvá vált, hogy a gépgyártás legtöbb szegmensét dinamizáló, költséges hadihajó-építés a nehézipar egyik motorja, így a Németország terjeszkedését szorgalmazó megváltozott politikai vezetés flottafejlesztést támogató szándékához az ipari körök is csatlakoztak. Az 1890-es évek végére megváltozott poltikai-gazdasági légkörben a német birodalmi gyűlés három egymást követő flottatörvényt fogadott el, amelyek a korábbinál jóval ütőképesebb haditengerészet megteremtését tűzték ki célul^3,4. A kérdés már csak az volt: mi végre? 

• 1898, 1900 (1908, 1912) – Alfred von Tirpitz és a ‚kockázat-elmélet’ (Risikogedange): A német haditengerészet főparancsnokának stratégiája szerint olyan erős német flottára volt szükség, amellyel – ha felépül – még a világ legnagyobb flottája sem kockáztathatja meg az összecsapást, mert bár győzne, de annyira kimerülne, hogy ezután egy harmadik flottával való összecsapásban alulmaradna. Mahan tanai alapján, (miszerint a világ sorsát befolyásoló háborúk a tengeren dőlnek el, azaz egy ország akkor lesz világhatalom, ha hatalmas flottával rendelkezik) Tirpitz eleinte a tengerentúli terjeszkedést szorgalmazta, ám rövidesen belátta, hogy e tekintetben országa sohasem fogja utolérni Nagy-Britanniát, ezért úgy vélte, hogy Németország egyetlen esélye arra, hogy világhatalom legyen mégsem a világtengereken, hanem az Északi-tengeren van. Ha Németország ide koncentrálja flottáját, akkor az még Anglia számára is elgondolkoztató erő lesz, nem is beszélve a francia és orosz flottáról (elrettentési doktrína). Tirpitz ugyanis arra számított, hogy Anglia nem fogja feladni gyarmatbirodalmát, ezért a flottája továbbra is szétforgácsolt marad és világszerte számos konfliktussal kell megküzdenie. Ezért ha Németország az Északi-tengeren állomásoztatja a flottáját, akkor Anglia ettől a közelében hajózó roppant erőtől megriadva kénytelen lesz szövetséget kötni vele, s a koalícióban Németország lesz az erősebb fél.

• Anglia azonban felvette a kesztyűt: 1902-ben megegyezett Japánnal, 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben Oroszországgal, s maga is gyors hajóépítésbe kezdett, így egyáltalán nem maradt védtelen. 1914-ben a csatahajó-verseny mérlege: Anglia-Németország: 45-28. A háború kitörésekor a brit flotta parancsnoka, John Rushworth Jellicoe tengernagy a brit haditengerészet háborús stratégiáját a következőkben határozta meg: (1) a szigetország ellátása szempontjából fontos anyagokat szállító hajók védelme a tengereken, (2) tengeri közlekedésük akadályozásával gazdasági nyomás kifejtése az ellenséges országokra, (3) a kontinensre irányuló csapatszállítás biztosítása, (4) az Angliába irányuló ellenséges csapatszállítás megakadályozása, a tengerek feletti brit uralom megtartása az ellenséges haditengerészet szétzúzásával: „A flotta azért van, hogy győzzön”.⁵

Vagyis a háború előtt mindkét fél kölcsönösen az ellenséges flotta szétzúzását tervezte. Anglia azonban a németek számára váratlanul a flottája zömét összevonhatta a brit szigetek körül, ezért a német csatahajók végül nem kezdeményeztek döntő ütközetet. Ehelyett arra számítottak, hogy a német partokat szoros blokád alatt tartó brit hadihajók aknáktól és torpedóktól elszenvedett veszteségei majd lefaragják a brit túlerőt. A britek azonban nem tették ki a hajóikat a közeli blokád veszélyének (nem közelítették meg a német partokat, a döntő csatát pedig kerülték, mert álláspontjuk szerint egy brit tengeri vereség a szárazföldi haderő pusztulását vonta volna maga után). Inkább a La Manche-csatorna és a Skócia-Norvégia közötti átjáró lezárásával igyekeztek elszigetelni a németeket az Atlanti-óceántól, ezzel jelentős előnyt biztosítva a maguk számára (hiszen így közel maradhattak a támaszpontjaikhoz, a németeknek viszont messzire el kellett távolodniuk a sajátjaiktól, ha akciót akartak kezdeményezni). A Tirpitz-féle mindent eldöntő tengeri csatára (Entscheidigungsschlacht) ezért úgy tűnt, hogy soha sem kerül sor… 

3) A harci cselekmények lefolyása:

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst és hitvesét szerb nemzetiségű osztrák-magyar állampolgárságú merénylők meggyilkolták Szarajevóban. Ezután csaknem egy hónapig baljós csend honolt. A világ eleinte lélegzetvisszafojtva figyelt, végül a Monarchia belgrádi nagykövete július 23-án délután tízpontos követelést adott át a szerb kormánynak, s 48 órás haladékot adott a követelések teljesítésére. Mozgásba lendült az európai diplomácia, Párizstól Moszkváig titkos tárgyalások kezdődtek a konfliktus lokalizálása és egy nagyobb nemzetközi konfliktus megakadályozása érdekében. Anglia közvetítőnek ajánlkozott, Szerbia pedig készségesnek mutatkozott.

Július 25-én Belgrád bejelentette, hogy a tíz követelést kettő kivételével feltétel nélkül elfogadja, a maradék kettő teljesítéséről pedig tárgyalni szeretne. A Monarchia azonban ragaszkodott az összes követelés feltétel nélküli elfogadásához, ezért még aznap este 22:00 órakor elrendelte a Szerbia elleni részleges mozgósítást, július 28-án pedig hadat üzent Szerbiának. A Dunai Flottilla egységei és a zimonyi tüzérség lövegei még aznap este megkezdték Belgrád bombázását.

A következő napon Oroszország – amely korábban támogatást ígért Szerbiának – a szövetségesét ért támadás miatt Ausztria-Magyarország ellen részlegesen mozgósította a cári hadsereget és flottát, július 30-án délután pedig kiadták az általános mozgósításra vonatkozó parancsot. Németország ekkor ultimátumban követelte az orosz általános mozgósítás leállítását, s ennek elmaradása esetére hadüzenetet helyezett kilátásba, július 31-én pedig felszólította a francia kormányt, hogy nyilatkozzon arra vonatkozóan, hogy semleges maradna-e Németország és Oroszország háborúja esetén. Július 31-én Ausztria-Magyarország, az orosz mozgósításra válaszolva az addig csak Szerbia ellen irányuló részleges mozgósítást általános mozgósítással váltotta fel. Augusztus 1-én 16:45-kor Franciaország is az általános mozgósítás mellett döntött. 17:00 órakor Németországban is kiadták az általános mozgósításra vonatkozó parancsot.

Az ellenségeskedéseket a németek robbantották ki: augusztus 2-án hamis híreket tettek közzé arról, hogy a francia hadsereg katonái megsértették a belga-német határt és a belga légtérből légitámadást intéztek német városok ellen. Este 20:00-kor a brüsszeli német követ 12 órás határidejű ultimátumot adott át a belga kormánynak, amiben kérte Belgiumot, hogy miután semlegességét nem képes saját maga megvédeni Franciaországgal szemben, egyezzen bele a német csapatok jelenlétébe. A belga kormány elutasította a követelést. Erre augusztus 3-án a párizsi német követ bejelentette a hadiállapotot Németország és Franciaország között. Augusztus 4-én pedig megindult a német offenzíva Franciaország ellen Belgiumon keresztül. Belgium megkezdte a fegyveres ellenállást, s egyidejűleg a semlegességét garantáló nagyhatalmakat – Angliát és Franciaországot – felkérte a katonai segítségnyújtásra. Augusztus 4-én éjféli lejárattal megérkezett az angol ultimátum Berlinbe, majd amikor a határidő eredménytelenül lejárt, augusztus 5-én 11:00 órakor Anglia és Németország között is beállt a hadiállapot (ezzel Nagy-Britannia volt az egyetlen Antant-hatalom, amely maga üzent hadat Németországnak, nem pedig fordítva).

Szegény, öreg Ausztria-Magyarország mozdult meg a leglassabban. Noha ő indította el az egész felfordulást, mégis ő lépett be utoljára (mintha nem akart volna tudomást venni arról, hogy, amit ő helyi konfliktusnak és a renitens Szerbia „megrendszabályozásának” szánt, az szándékai ellenére időközben világháborúvá terebélyesedett). A németek ösztökélésére – akik tartottak a kétfrontos háborútól – augusztus 5-én végül a Monarchia is hadat üzent Oroszországnak. Európa háborúban állt.