A nagy múltú török tengeri haderőtől – mint a fegyveres erőktől általában – az Oszmán Birodalom területi épségének garantálását várták, ám erre egyre kevésbé volt képes. Az 1876-ban még a világ harmadik legerősebb haditengerészetét jelentő török flotta II. Abdulhamid szultán uralkodása alatt csaknem teljesen szétesett. Hajóit elhanyagolták, fejlesztése semmilyen koncepciót sem követett. Beszerzésekre csak a külföldi hatalmaktól és csak az 1894-1897 közötti forradalmak idején meghiúsult beruházásaik kompenzációjaképpen került sor (a tengerész tisztikart a szultán potenciális lázadónak tekintette, képzését nem támogatta, saját gyártóbázis kiépítésére nem törekedett). A flotta hajóparkja ennek következtében nagyon vegyes képet mutatott. Francia, olasz, brit és német gyártmányú hajók alkották (többnyire használt hajók), nagyon kevés új építéssel. Ellátásuk és karbantartásuk így az átlagosnál is nagyobb erőfeszítést igényelt.

Bár az Ifjútörök Mozgalom 1908-ban új szultánt ültetett a trónra, 1914-ig 12 nagyvezír és 14 tengerészeti miniszter váltotta egymást, ami szintén nem kedvezett egy következetes tengerészeti fejlesztési program megvalósításának. Az 1908-1914 közötti fejlesztésekre így szintén nem tervszerűen, hanem kényszerűen került sor, az Égei-tengeren egyre látványosabb hajóbeszerzéseket végrehajtó Görögország fenyegetése, az 1912-es első balkán háború és a líbiai olasz gyarmati háború miatt, leginkább a németektől sebtében vásárolt hadihajókkal. 1914-re azonban még a legújabb török egységek is a súlyos elhanyagoltság állapotába kerültek: a hajótestek és a gépészet kiterjedt javításra szorult (a gépek egy részéről hiányoztak a szelepek), a legénységi körletek, mosdók és a WC-k pedig olyan állapotban voltak, hogy amikor a Törökországba vezényelt német katonai misszió tengerészei meglátták őket, megtagadták, hogy a hajókon lakjanak. A hajók bevethető állapotba hozása sürgős beavatkozást igényelt.

A legsúlyosabb problémát mégis a lőszer- és üzemanyag-utánpótlás, illetve a folyamatos javítóbázis biztosítása jelentette. Az Oszmán Birodalom 6 tengerrel – a Fekete-tengerrel, a Márvány-tengerrel, az Égei-tengerrel, a Földközi-tengerrel, a Vörös-tengerrel és az Indiai-óceánnal (a Perzsa-öböllel) – volt határos. A 20 400 km hosszú védelemre szoruló partvonalon javítóbázissal, szén- és fegyverraktárakkal rendelkező kiépített haditengerészeti bázisok ugyanakkor gyakorlatilag csak a Márvány-tengeren, Konstantinápoly környékén álltak rendelkezésre. A flotta működéséhez szükséges szén folyamatos biztosítása jelentette a legnagyobb kihívást. A szenet Észak-Anatóliában, Eregli, Kozlu és Zongudlak környékén bányászták, s – mivel a bányavidékek és Konstantinápoly között nem épült vasút – tengeri úton szállították el. Az orosz hadihajók rajtaütéseinek kitett 278 km-es fekete-tengeri útvonal védelme a flotta működőképességének alapkérdésévé vált.

A probléma nagyságát híven érzékelteti, hogy 1914 novembere és 1915 júniusa között (a török szén-kikötők elleni koncentrált orosz támadásokig) az török szénszállítók 285 000 tonna szenet tudtak elszállítani, ami havi 36 000 tonnát jelent. Ebből minimálisan 30 000 tonnát igényelt a török kereskedelmi tengerészet, a boszporuszi kompok, a Konstantinápolyi városi erőművek és a birodalmi vasút működtetése. Az török haditengerészet legkorszerűbb egységeinek – a JAVUZ SZULTAN SZELIM csatacirkálónak és a MIDILLI könnyűcirkálónak – a szénigénye ugyanakkor 3 050 és 1 200 tonna volt. Vagyis az török flotta összes többi egységének havi 3 750 tonnán kellett osztoznia. Ez alapvetően behatárolta az török haditengerészet lehetőségeit. Az 1914-es hajóállomány (60 hajó) a következőképpen alakult:

• 1914
• 1915
• 1916
• 1917
• 1918