Osztrák-Magyar haditengerészet
1242-ben IV. Béla magyar király megszervezi az első állandó adriai magyar hadiflottát, ami a tengerparti hűbéres városok által felszerelt hajókból áll.
1379-ben a Nagy Lajos király által megerősített hajóhad legyőzi Velence, az Földközi-tenger térségének egyik nagyhatalma flottáját. Az Adriai-tenger teljes északi partja a magyar király fennhatósága alá kerül.
1526-ban a török megszállással a magyar haditengerészet megszűnik. A magyar tengerpart Ausztriához kerül (amely Triesztnél 1382 óta tengeri kijárattal is rendelkezik, de haditengerészettel nem bír).
1779-ben Mária Terézia visszacsatolja Fiume (ma: Rijeka, Horvátország) kikötőjét Magyarországhoz.
1786-ban a korábbi sikertelen próbálkozások után végül II. József tartósan fennmaradó, stabil haditengerészetet alapít, amely az első világháború végéig részt vesz több sikeres európai és tengeren túli hadműveletben és hozzájárul az Adria, a Vörös-tenger, valamint az Északi Jeges-tenger és a Csendes-óceán feltérképezéséhez, kutatóútjaival pedig a világról szerzett természettudományos ismeretek gazdagításához.
1789-1814 közt Ausztria a Napóleon elleni koalíciós háborúkat támogatja. Ennek keretében a Velence felosztásáról kötött 1797-es campo formiói békében megszerzi a velencei hajóhadat, amely ettől kezdve az 1860-as évekig a gerincét képezi a flottának, amelynek a szolgálati nyelve is olasz.
1821-ben a görög függetlenségi háború idején az osztrák császári-királyi haditengerészet látja el az égei-tengeri és a levantei tengeri utak védelmét a görög kalózok elleni harcokban. A flotta erre a célra a törökországi Szmirna (ma: Izmir) városában állomásozó egységet, az ún.: „Levante-hajórajt” tart fenn.
1829-ben a flotta az osztrák kereskedlemi hajózást tizedelő marokkói berber kalózokat támadja.
1840-ben az egyiptomi alkirály, Mohamed Ali elleni koalíció harcaiban a flotta a nemzetközi erőegyensúly fenntartása érdekében, az Oszmán Birodalom egységéért harcol, s elfoglalja Saida (Szidón) kikötőjét.
1859-ben az osztrák flotta mérnöke, Johann Luppis kifejleszti a modern torpedó ősét, a partról irányítható, önjáró robbanótöltetet, amelyet „partvédőnek” (salvacoste) nevez. Ötletét felhasználva építi meg az első modern torpedót és a világ első torpedógyárát Robert Whitehead a magyarországi Fiumében.
1866. május 9-én a flotta Európa megkerülésvel hajórajt küld az Északi-tengerre, ahol Poroszországgal együtt fegyveresen szerez érvényt a Német Szövetség azon döntésének, amely megtiltotta Schleswig-Holstein egyesítését Dániával. Július 16-án pedig az osztrák flotta győzelmet arat az olaszok felett Lissánál. A Habsburg Birodalom haditengerészete ezzel még 50 évre biztosítja az ország nagyhatalmi státuszát.
1867-ben a poroszoktól elszenvedett königgrätzi vereség hatására Ausztria – lissai tengeri győzelme – ellenére arra kényszerül, hogy elfogadja a magyarok széleskörű önrendelkezésre irányuló régi követeléseit. A birodalmat ekkor két, csaknem független részre osztják, az Osztrák Császárságra és a Magyar Királyságra, amelyek saját parlamenntel rendelkeznek. A kettős állam – amelyet csak az uralkodó személye, valamint a hadsereg és a külügyek, illetve az ezekre vonatkozó pénzügyek intézése kapcsol egybe – az Osztrák-Magyar Monarchia vagy Ausztria-Magyarország nevet viseli. A haditengerészet fejlesztése a magyar költségvetési vétók, valamint a hajó-, gép- és fegyvergyárak kapacitásproblémái miatt évtizedekre megtorpan.
1868-tól kezdve a magyar állam gyors ütemben fejleszti fiumei kikötőjét, amely így az első világháborúra Európa 10. legnagyobb kikötőjévé válik (az 1914-ben összesen mintegy 800 osztrák-magyar kereskedelmi hajó közül 222 hajót – köztük 49 nagy tengeri gőzhajót – itt lajstromoznak).
1889-ben a monarchia kettős karaktere az intézmények elnevezélsében is kifejezést nyer. A közös hadsereget és flottát ettől kezdve a Kaiserlich und Königlich – K.u.K. (császári és királyi – cs. és kir.) előnévvel jelölik. Megkezdődik a trieszti Stabilimento Technico Triestino hajógyár és a polai Arzenál és a csehországi Witkotitzban működő Skoda Vasmű nagyarányú fejlesztése (addig a birodalomban nem előállítható haditengerészeti gépegységeket és fegyverzetet külföldről rendelték).
1895-ben megkezdődik az osztrák-magyar haditengerészet fejlesztésének utolsó nagy – 15 éves – periódusa, létrejön a korszerű csatavívó flotta.
1898-ban a flotta – megfigyelőként és a hadműveleti területen rekedt osztrák-magyar állampolgárok kimentése érdekében – részt vesz a spanyol-amerikai háborúban, valamint a krétai válságban, 1900-ban pedig a kínai bokszerlázadás leverésében. Ez utóbbi akcióban az osztrák-magyar keletázsiai hajóraj százalékos veszteségei minden nemzet veszteségeit felülmúják. Ausztria-Magyarország gyarmatot szerez a kínai Tiencsinben.
1905-ben a fiumei Ganz és Tsa. Danubius Hajógyár létesítésével, valamint a Diósgyőri Vasmű és a Szegedi Kenderfonó fejlesztésével Magyarország is bekapcsolódik a jövedelmező tengeri hajóépítő iparba azzal a céllal, hogy a közös flotta minden beszerzésének harmadát Magyaroszágról rendeje meg. E politika eredményeként 1913-ra az újoncok 20%-a (másodikként a horvátok mögött) magyar, a magyar hajógyárak pedig tengeri és folyami hadihajókat építenek, melyek közül soknak (20 tengeri és 9 folyami egységnek) a neve is magyar.
A Monarchia fejlődő flottája 1914-re mintegy 200 hajójával a világ hetedik legerősebb haditengerészete. A császári és királyi haditengerészet története az első világháborúban ér véget, amelyben a haditengerészet erői (a Távol-Keleten harcoló KAISERIN ELISABETH cirkáló kivételével) az Adriai-tengeren tevékenykednek. A harcokban – eltekintve az Olaszország és Korfu szigete elleni 1915-ös és 1918-as hadműveletektől – a csatavívó flotta nem jut szerephez, és az Adriát sem hagyja el, csupán készenlétben álló elrettentő erőt jelent, lekötve az olasz és a francia flotta, valamint a földközi-tengeri brit tengerészeti erők jelentős részét.
Az adriai hadszíntér harcait a jól vezényelt rombolók és tengeralattjárók, kisebb részben könnyűcirkálók vívják. A kislétszámú osztrák-magyar tengeralattjáró-flotta kiegészítésére Németország tengeralattjárókat küld az adriára, amelyek az olasz-német hadiállapot beálltáig osztrák-magyar lobogó alatt működnek, elsősorban a Dardanellák elleni hadműveletekben. Bár az osztrák-magyar tengeralattjáró-flotta létszáma nem nő jelentősen a háború alatt, mégis meggyőző eredményeket ér el, megrongál egy fancia dreadnought-típusú csatahajót, elsüllyeszt 2 csatacirkálót, 5 rombolót, 2 tengeralattjárót és 117 kereskedelmi hajót, összesen 220 121 tonna hajótérrel (ebből 79-szer hajtott végre torpedótámadást, 90% feletti találati pontossággal).