Amerikai haditengerészet
Az alapítás kora:
- április 18-án az amerikai gyarmatok és a brit anyaország között évek óta halmozódó kereskedelmi feszültség fegyveres összeütközéshez vezet Lexingtonnál. Az amerikaiak bojkottal és tarifákkal vívott kereskedelmi „háborúja” fegyveres függetlenségi háborúvá válik, amikor a massachusettsi brit haderő parancsot kap a helyi milícia lefegyverzésére. Június 12-én – a Massachusetts-öböl forgalmának hatékony ellenőrzésére a Gyarmati Kongresszus 6 db, összesen legalább 14 ágyúval felfegyverzett hajó szolgálatba állításáról dönt, létrejön a Massachusettsi Haditengerészeti Milícia. Ezt követően a Kontinentális Kongresszusban vita bontakozik ki arról, hogy a 13 gyarmatnak szüksége van-e közös haditengerészetre. A legtöbben hiábavalónak tartják a már akkor is a világ legerősebbjének számító brit flottát felingerelni, ráadásul az is vita tárgya, hogy az esetlegesen zsákmányolt hajók a kontinentális kongresszus, vagy a tagállamok tulajdonába kerüljenek. Ám George Wahington augusztus 24-én lefoglalja és szolgálatba állítja a marblehead-i HANNAH szkúnert a Bostonba irányuló brit tengeri szállítások megzavarása céljával, s a hajó szeptember 7-én elzsákmányolja a brit HMS UNITY szlúpot (ez az USA első tengeri zsákmánya). Washington hamarosan további marblehead-i hajók – a FRANKLIN, HANCOCK, LEE és a WARREN – szolgálatba állításáról dönt. Amikor hírét veszik annak, hogy Quebecben 2 – kíséret nélkül közlekedő – brit fegyvertelen szállítóhajó érkezését várják, a Kontinentális Kongresszus október 13-án felhatalmazást ad a Washington által szolgálatba állított tengeri erő további 2 hajóval történő bővítésére, a képviselők döntése alapján a sajátjának ismerve el a de facto már létező tengeri erőt. Ez az Egyesült Államok Haditengerészetének születésnapja.
- július 24-augusztus 14. között az ún. Penobscot Expedíció a Maine államban fekvő Penobscot-folyó brit megszállása alá került partvidékének visszaszerzésére. Ez a Kontinentális flotta legnagyobb akciója (egyben Pearl Harborig a legnagyobb veresége is), amelyben amerikai részről 19 hadihajó és 25 kisebb támogató egység, 1 000 tengerészgyalogos és milícista, valamint 100 tüzér, brit részről 10 hadihajó és 700 reguláris katona vesz részt. A hadműveletben az összes résztvevő amerikai hajó odavész. A Kontinentális Flotta létszáma 2, a Massachusettsi Haditengerészeti Milíciáé 1 hajóra csökken.
- július 4-én Nagy-Britannia a párizsi békében elsimeri az Egyesült Államok függetlenségét. A Kontinentális Flottát és a Massachusettsi Haditengerészeti Milíciát feloszlatják, hajóit eladják (az utolsó egységet, a 36 ágyús USS ALLIANCE fregattot 1785 augusztusában).
1790-1797 között az Egyesült Államok részéről a tengeri jelenlét a Vámkutter-szolgálat (US Revenue Cutter Service) fenntartására korlátozódik.
Az újjáalapítás:
- március 27-én John Adams („a flotta atyja”) erőteljes támogatásával a Kongresszus törvényt hoz egy állandó haditnegerészet felállításáról, s e célból 6 nehéz fregatt felépítését rendeli el.
1797 októberében szolgálatba áll az első 3 nehéz fregatt (USS UNITED STATES, CONSTELLATION, CONSTITUTION).
1798/1800 között brit szövetségben vívott hadüzenet nélküli „kvázi háború” Franciaországgal a függetlenségi háború alatt Franciaország felé felhalmozott amerikai adósságok visszafizetésének a köztársaság kikiáltása utáni megtagadása miatt. Az amerikai-francia szövetség megszűnik. A kompromisszumos békében Franciaország felajánlja az amerikai hajóforgalom elleni francia támadások beszűntetését és az amerikai adósságok elengedését. Amerika cserében vállalja, hogy nemavatkozik be többé az európai ügyekbe.
1801-1805 között az Első Berber Háború (a kereskedelmi hajóforgalmat tizedelő marokkói berber kalózok ellen Észak-Afrikában).
1812-1815 között amerikai-brit háború a Napóleoni Franciaország elleni brit tengeri blokáddal a semleges államok kereskedőinek okozott károk miatt. Az Egyesült Államok sikertelenül kísérli meg Nagy-Britannia kanadai területeinek megszállását annak ellenére is, hogy a seregeit Európában Napóleon ellen bevető Nagy-Britannia védekező stratégiát követ. A tengeri brit fölény biztosítja az amerikai kikötők korlátlan blokádját, s a parti rajtaütések tetszőleges végrehajtását (Washingtont is felgyújtják). Az amerikaiak a tengeren csupán a hajó-hajó elleni küzdelmekben érnek el sikereket, a Nagy Tavak feletti ellenőrzést azonban megszerzik és a britekkel szövetséges indián törzs-szövetséget (az ún.: Tecumseh Konföderációt) is legyőzik, a Kanadából kiinduló brit ellentámadást pedig visszaverik. A háborúban amerikai részről 12 fregatt, 14 egyéb hadihajó és 515 korzár (kalózkodásra államilag felhatalmazott magánhajó), brit részéről 11 sorhajó, 34 fregatt és 52 egyéb hadihajó vesz részt. Az amerikaiak 8 fregattot és 278 korzárt veszítenek, további 1 400 kereskedelmi hajójuk odavész. A britek 4 fregattot és 1 344 elzsákmányolt kereskedelmi hajót veszítenek (ebből 373-at utóbb visszaszereznek). A háborút lezáró Ghenti békében a felek megállapodnak a háború előtti állapotok (status quo ante bellum) helyreállításában.
1846/48 folyamán az amerikai-mexikói háborúban a flotta sikerrel valósítja meg a mexikói kikötők blokádját és 12 000 fős partraszállást hajt végre Veracruznál. A város ostromához a tüzérséget is a haditengerészet hajóágyúkkal partra szállt önkéntesei biztosíják, sikerük – Veracrus elfoglalása – utat nyit Mexikóváros és a háború befejezése felé. Robert Stockton ellentengernagy elfoglalja Kaliforniát.
1853-ban a Duncan Nathaniel Ingraham parancsnoksága alatt hajózó USS SAINT LOIUS szlúp – a berber háborúk óta rendszeresen a Földközi-tenger térségében tartózkodó amerikai hadihajók egyike – ultimá-tumot intéz Ausztriához az amerikai állampolgárságért folyamodott 1848-as honvéd huszártiszt, Koszta Márton törökországi Szmirnában (ma: Izmir) történt elrablása miatt. Ez az amerikai történelem első ulti-mátuma egy nagyhatalomnak. A határozott fellépés használt: Koszta Mártont szabadon engedték.
1854-ben Matthew Galbraith Perry kapitány elérte, hogy a japán sógunátus aláírja a Kanagavai egyezményt (Japán számára egyenlőtlen kereskedelmi szerződést) és megnyissa kikötőit az amerikai hajók előtt. Ez mély társadalmi és politikai változások nyitányát jelezte, melyek eredményeként végül megbukott a sógunátus és helyreállt a központi császári hatalom.
1860-ban az amerikai flotta tengerészeti erőinek gerincét csupán 5 nehézfregatt és 1 korvett alkotja, a Buchanan elnök államcsőddel fenyegetó kormányzása miatti foráshiány következtében a 6-ból azonban csak 2, az év végére pedig csak 1 marad hadrafogható.
Az „Öreg flotta”:
1861. április 19-én Lincoln elnök bejelenti az Uniótól elszakadt déli Konföderációs államok blokádját. Mivel gyakrolatilag nincs mivel végrehajtani a blokádot, ez egyben új flottaprogramot is jelent. Az Egyesült Államok haditengerészetének papíron 42 hajója volt aktív szolgálatában, és további 48 leszerelve, rendelkezési állományban. A 90 egység fele vitorláshajó volt, egyesek technikailag elavultak, a legtöbben ráadásul távoli óceánokon tartózkodtak, egy az Erie-tó partján, egy másik pedig Hawaii-n. A blokád kihírdetésekor az Uniónak csak 3 hajója volt, amely azonnal bevethető volt a feladatra. Lincoln flottaprogramja ezért 14 fatestű csavargőzös korvett, 23 csavargőzös ágyúnaszád (szlúp), 12 oldallapátkerekes ágyúnaszád építését írta elő. Októberben pedig – igaz kompromisszumként – felépítienek egy teljesen új hajótípust, a monitort (a kis szabad oldalmagasságú, ezért gyorsabban és olcsóbban előállítható, forgatható lövegtoronyokkal felszerelt, erősen páncélozott partmenti, illetve folyami hadihajót).
1863/64-ben megvalósul a háborús flottaprogfram utolsó szakasza: 36 fatestű csavargőzös korvett és 6 szlúp építését irányozzák elő, amelyek közül 20 korvett és 4 szlúp fel is épül. Ez a program messze túlmutat a polgárháborún és már a világ különböző pontjain (Észak-Afrikában, Hawaii-n, Japánban, stb.) aktív amerikai külpolitika hatékony eszközének számító haditengerészet megteremtését célozza, a polgárháború befejezése után mégis az 1880-as évekig nem kerül sor újabb haditengerészeti fejlesztésre. Ez részben az USA tengerészetének történetéből is következik (amelyet mindig csak ad hoc módon, egy-egy konkrét kihívásra reagálva fejlesztettek, majd a kihívás elmúltával elfelejtettek), ám jelentős részben a polgárháború költségeinek a kövekezménye. 1864-ben az árak az 1861-es árakhoz képest 90%-kal emelkedtek, a bérek visztont csak 60%-kal, az USA adósséga pedig az 1861-es 65 millió dollághoz képest 1864-ben 2 846 millió dollárra rúgott, miközben a déli ipar romokban hevert és az északi is súlyos feszültségekkel küzdött.
1883-ra – az ipari forradalom kiteljesedésének időszakára (amikor világszerte a vastestű páncélos hajók váltak a haditengerészetek alapvető típusává) – az Államoknak csupán a polgárháború alatt szükségmegoldásként épült monitorok álltak a rendelkeztésére (8 a PASSAIC-, 6 a CANONICUS-osztályban, plusz a DICTATOR).
Az „Új flotta”:
Az 1860-ban 31 milliós Egyesült Államok – a polgáháború mindkét oldalon összesen 300 000 fős vesztesége dacára – 1880-ra 50-, 1890-re 63-, 1900-ra 84 milliós nemzetté vált. A lakosság gyarapodásával a termelékenység is nőtt, s 1905-re az USA vált a világ első számú ipari nagyhatalmává (több nyersvasat és feldolgozott acélt állítottak elő, mint a világ bármely más nemzete, Nagy-Britanniát is beleértve, s a többi nyersanyag és a feldolgozóipar egyéb termékei tekintetében ugyanez volt a helyzet). A fejlődést az 1886-os sáskajárás (amely egy évtizedre tönkretette a közép-nyugati régiót) és az 1893-as tőzsdepánik és az alacsony adók sem akasztották meg, s a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan egyre erősödő amerikai figyelem irányult a latinamerikai és a csendes-óceáni terségre…
1889-ben a csendes-óceáni Szamoa-szigeteket már háromhatalmi egyezménnyel helyezik nagyhatalmi gyámság alá. A három védhatalom Nagy-Britannia, Németország és Amerika. 1898-ban pedig Amerikai megszerzi a csendes-óceáni Tutuila szigetét Pago-Pago kikötőjével.
1898-ban kitör a spanyol-amerikai háború, amelyben az Egyesült Államok hadiengerészete – története során első ízben legyőzve egy európai klasszikus tengeri hatalom hajóhadát – elpusztítja a spanyol flottát, s megszerzi a Fülöp-szigeteket, Porto Ricót és Guam szigetét (Kuba formálisan független, de az USA gyámsága alatt erős amerikai befolyás érvényesül az országban). A tengeren túli érdekeltségek megszerzése tartós felelősséget keletkeztet a tengeri közlekedési és szállítási útvonalak biztonságának garantálása és a területvédelem terén.
1883-1904 között összesen 27 csatahajó, 10 monitor, 15 páncélos cirkáló, 25 cirkáló, 20 romboló, 30 torpedónaszád, 20 ágyúnaszád, 3 egyéb segédhajó épül, a legtöbbjük – a gazdasági teljesítmény miatt talán nem meglepő – magánhajógyárakban (a flotta saját gyárai a 20 év aaltt készült 150 hajóból csupán 11-et – 3 csatahajót, 4 cirkálót és 4 monitort – építenek).
1890-ben – a tengerészeti hatalmak közül az utolsóként – az Egyesült Államok is bevezeti az önjáró torpedót (a páncéllemez-gyártás terén az ország önellátó, a nagy kaliberű ágyúk gyártása azonban, bár az USA ezen a téren is rendelkezik saját kapacitásokkal, nem zökkenőmenes). Ezzel az utolsó megtett lépéssel az Egyesült Államok flottája felzárkózott a vezető terngeri hatalmak, Nagy-Brittania és Németország haditengerészetei mögé.
1907-ben világszerte fennálló bevetési képssége demonstrálációjára (egyben az 1905-ös orosz-japán háborúban az Afrika megkerülésére kényszerült orosz flotta ellátási és vezetési problémáin okulva a hasonló problémák megelőzéséhez szükséges rutin biztosítása érdekében) az amerikai hadiengerészet csatavívó flottája – a „Nagy Fehér Flotta” (a békeidőben viselt fehér hajótest- és szalmasárga felépítményszínek alapján) – számos ellátóhajó kíséretében 14 hónapos világ körüli útra indul.
1908-ban felépülnek az amerikai flotta első dreadnought típusú csatahajói (USS SOUTH CAROLINA, MICHIGAN). Tervezőjük, Washington L. Capps, a később szuper-dreadnoughtoknak nevezett csatahajókon alkalmazott megoldás (a fedélzet középvonalán egymás mögött és egyúttal egymás felett két szinten elhelyezett ágyútorony-elrendezés) kifejlesztője. A terveket 1905 végére (vagyis rögtön a mintaadó brit HMS DREADNOUGTH vízrebocsátása után) elkészítette, s hamar világossá vált, hogy az általa alkalmazott megoldás a legoptimálisabb. A többi nagyhatalom mégis csak később állt át erre (a briteknél az 1910-ben épült HMS ORION, a németeknél pedig az SMS KÖNIG volt az első szuper-dreadnought). Vagyis kijelenthető, hogy a modern csatahajótervezés tekintetében Amerika 1908-ra technológiailag nem csupán felzárkózott, de megelőzte a világot (hiszen nem egyszerűen átvette a brit mintát, hanem jelentősen továbbfejlesztve azt dreadnoughtot helyett mindjárt szuper-dreadnoughtot épített).
Az amerikai haditengerészet a háború alatt az erőforrásai döntő többségét az észak-amerikai brit területekről (Kanada Dominium) induló brit csapatok és az Amerikai Expedíciós Haderő egységeinek és felszerelésének biztonságos Európába juttatására fordította a német tengeralattjárókkal fertőzött észak-atlanti vizeken. Erre a célra 36 rombolót és 100 kisebb egységet küldtek Európába a tengeralattjárók elleni harc támogatására (elsősorban konvojkíséretre) az Atlanti Flotta keretén belül felállított Cirkáló és Szállító Erő (Cruiser and Transport Force) részeként (1918 novemberében azonban a bevethető 98 amerikai rombolóból már 70 Európában állomásozott). Az amerikai tengerészet ezen túlmenően az Északi-tengeri Aknazárhoz szükséges aknák gyártásával és telepítésével járult hozzá a háborús erőfeszítésekhez.
Nagyobb tengeri erő Európába küldését azonban még hónapokig nem tette lehetővé az ország diplomáciai tradíciója és tengerészeti vezetőinek hagyományos meggyőződése (az európai ügyektől való távolmaradás, valamint a flotta két óceáni part- és területvédelemre való alkalmasságának megőrzése, a védelmi képesség csökkentésének elkerülése). Végül 1917 novemberében mégis elhatározták a Kilencedik Csatahajó Divízió 6 egységének Nagy-Britanniába küldését, amelyek a Hatodik Csatahajó Rajt alkották a brit Nagy Flottában. Európába vezénylésük lehetővé tette a britek számára kiöregedett csatahajóik leszerelését és legénységüknek a tengeralattjárók elleni harcban résztvevő könnyű egységekre történő átirányítását.
Az európai tengeri hatalmak egymás elleni küzdelme és a jütlandi csata tapasztalatai felerősítették a fegyverkezést az Egyesült Államokban, amely 1916-ban fogadta el történelmének legnagyobb tengerészeti törvényét 16 csatahajó és csatacirkáló felépítéséről (amit 1918 szeptemberében további 12 csatahajó és 16 csatacirkáló felépítésével egészítettek ki). A törvény alapján végül csak 3 hajó épült, ám, ha a terv megvalósul, az Egyesült Államok már 1918-ban a világ legerősebb haditengerészetét birtokolja. A programot törölték, ám a gesztus elkésett. Japán megértette az üzenetet és hasonlóan jelentős flottafejlesztésbe kezdett…